„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

„És amikor T. kisasszony sétál át a téren elefántcsontszín szoknyájában, az egy egész világ remegtetése, képtelenség máshová nézni, a nagytemplom szépsége is elhalványul. A vakítás így valamit nagyon láthatóvá tesz, valamit pedig eltakar.” (Losoncz Márk: Vakító gépezetek)

„A korábbi idők tisztelt és megbecsült szabadtéri szakrális tájértékeiből ma mégis szép számmal találhatunk olyan fogadalmi kápolnákat, magánáhítatból állíttatott szobrokat, medicinatörténeti pestisemlékműveket, helytörténeti vonatkozású köztéri kereszteket, amelyek évszázadok óta jelzik itteni időnket, díszítik tereinket, gazdagítják akár az urbánus, akár a természeti környezetünket.” (Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban)

„összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti/minden félelmedet. s mindent visszaad, amit/elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket./a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei/arcomra égtek, mint húsba a forró fém.” (Antalovics Péter: Örökszoba)

„Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk: egyedivé, senki mássá.(Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)

„Bozótos erdőkön, beláthatatlan kukoricatáblákban kell előrehaladnunk, s igazán minden talpalatnyi helyet sok vér árán tudunk elfoglalni csak. A vidék ideális szép rengeteg sok apró erdejével és gyümölcsfáival, de egy támadó hadseregnek igen rossz terep.” (Koczka József naplója 1914-ből)

„Bosszantott a céltalanságuk, és idegesített a dekadens életük. Zavart, hogy mindig mindenből a kisebb felelősséget vállalták, és állandóan csak azt nézték, miképp érhetnék el a céljaikat a lehető legkisebb erőfeszítéssel.” (Kiss Tamás: A tükörtestvér)

„Fejértelep közösségének egyfajta közös kincsét tárja az olvasó elé, amely örök bizonyítéka a szülőföldhöz való kötődésnek, és magyarázattal szolgál arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk” (Id. Beretka Sándor: Ismét forog a szélkerék 1.)

“Végtelen alázatra, magunk, ruhánk, elképzeléseink (koncepciónk, elméleteink) megtépetésére van szükség ahhoz, hogy valami olyasmiről beszélhessünk, mint a festészet volt.” (Tolnai Ottó: Kalapdoboz)

“Nem ismerlek. Egy aranyfülbevalót kaptam tőled, szeretted volna, ha szép vagyok. A három fiad közül, az egyik fiatalon meghalt valami betegségben. Mivel lányod nem volt, gondoltad, majd én az leszek.” (Bicskei Gabriella: Puha kert)

“A könyv célja, hogy ha kis mértékben is, de részese legyen a folyamatnak, amely azt szolgálja, hogy az idő előrehaladtával, az eleven emlékezet halványulásával se tudjunk méltatlanul keveset múltbeli kultúránk szereplőiről.” (Faragó Kornélia: A 28-as nemzedék)

“Amikor az írók jó hat évtizeddel ezelőtt előbb Csantavérre, majd onnan Kanizsára, a Tisza-partra jöttek, végül is azért jöttek, hogy az ügyeletes fülektől távol, olyan helyen beszéljék meg ügyes-bajos dolgaikat, ahol nincsenek lehallgatókészülékek.” (Dormán László: Kanizsai képmesék)

“Werther, mondani sem kell,/ Lottétól jön. Felkavart érzelmekkel,/ mint tudjuk. Megtörtént, aminek meg/ kellett történnie, s neki ma este/ meg kell hoznia a végső döntést.” (Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés)

„A világon semmi se befejezett, ez a HÁZ se, ez a kert se, mindennek van folytatása az állandó változásban, még annak is, amiről úgy gondoljuk, megszűnt.” (Vasagyi Mária: Fabella domi)

„Tapos magas lépésekkel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: »Hol az én helyem?«” (Vigh Rudolf: Öröknaptár)

„A falu történetének kutatása, a lakosság, a vallás, az épületek és a szántóföldek alakulásának megismerése közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy a valós múlt ismeretében kellően tudjuk kezelni értékeinket.” (Szilágyi Mária: Fényben és árnyékban. Magyarcsernye építészetének fénykora és hanyatlása)

„Fegyvert? Máma fegyvert? Vagy úgy te is néha, hogy valami nem megy a fejedbe, és nem megy! Azt mondtam: nekem nem kell fegyver…” (Németh István: Fordulat után)

„Több könyvben olvastam azt az óvatos bevezető mondatot, hogy a történet tulajdonképpen kitalált történet, a szereplők kitalált szereplők, minden hasonlóság véletlen. E könyvet az ellenkezőjével kezdeném.” (Várady Tibor: Zoknik a csilláron, életek hajszálon)

„a limeseken túl / nem találom a helyem / az érintetlen erdő megriaszt / a hidak nélküli zabolátlan folyók / akadályozzák a továbbhaladást / sehol egy útjelző tábla / városok sincsenek / csak koszos kis falvak / fanyar erjesztett italokat” (Benedek Miklós: Mintha emberekből állna)

„A több évtizedes rádiózás következtében szinte akaratlanul is minden apróságra reagálok. De valószínűleg így van a többi kollégám is.” (Nagy Nándor: TragikoMédia)

„Pedig én katona akartam lenni. Titokban átmentem egy jó pajtásommal, Tiszaistvánfalvára, mert megtudtuk, hogy azon a napon fogadják meg a civil trénkocsisokat, akik majd az ottani gazdák besorozott lovait és kocsiját fogják hajtani a harctérre.” (Pedig én katona akartam lenni)

Szombathy Bálint számára a művészet személyes archívumként nyilvánul meg, amelybe rendszerezetten betáplálta saját különböző ideáljait, képeit, emlékeit, tudását, tiltásait és tabuit. (Szombathy Bálint: YU retorika)

Minthogy Esterházy elbeszélője nem akar itt »arszpoétikázni«, persze hogy »arszpoétikázik«, minthogy a mondat »elfed, amikor fölfed«, elfedi az író-elbeszélő ars poeticáját, amikor felfedi. Miből áll voltaképpen ez az ars poetica?” (Bányai János: Író[k], könyv[ek], próz[ák])

Arra a kérdésre, hogy van-e valami bejelenteni- és elvámolnivalója, Péter a következőket válaszolta: – Azt hiszem, van a kocsiban valami, amit lehet, hogy nem lenne szabad átvinni a határon…” (Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs)

Nézzük! A Másik a pokol-féle cukisághoz semmi köze, hiszen Bender is én vagyok, valamelyest, még akkor is, ha nem veszek róla tudomást, megszüntetem, kiiktatom, eltörlöm. Bender nem te, nem ő, leginkabb mégis én, de zarójelben. (Én.)” (Böndör Pál: Bender & Tsa.)

„Félünk a hibáktól, a tévedésektől, a kudarctól. Sok embert az ilyenfajta félelem teljesen megbénít. Nem akar tévedni vagy valamit rosszul csinálni, s a végén ott köt ki, hogy semmit sem tesz – mert »csak az nem tévedhet, aki nem dolgozik«.” (Harmath Károly: Lélekvonszolás)

„A 19. és a 20. század fordulóján a polgáriasodó, de sok esetben mégis mezővárosi életmódot tükröző Szabadka […] kevés forrásban körvonalazódik annyira jól érezhetően, mint Kosztolanyi Dezső műveiben.” (Séta Kosztolányival)

„A tudat mély rétegeiből feltörő szerelemmítosz Correggióval találkozva alakította ki gyermeki énemet. Így lett aztán a szerelemről való beszéd – Nádas Péterrel szólva – legfontosabb önismereti kérdésemmé.” (Piszár Ágnes: A teljesség fragmentumai)

„Csodát várok, ugyanakkor minden realitásérzékemet elveszítettem, a hang nem több egy bennem rejtőzködő titoknál, egy fémes íznél a számban. Kifogások végtelen sora pulzál bennem, és lehetetlenné teszi a teljes nyugalom elérését. Önkéntesnek lenni, baszd meg!” (Sirbik Attila: St. Euphemia)

„Újvidék az olyan város / minden ablaka lekváros / a háta meg tarka foltos / a szájában kövér boltos / tenyerében a Duna-park / éjjel-nappal nyi-nyitva tart” (Domonkos István: Újvidék – Allegro bajbajó)

„Domonkos István azzal, hogy kisebbségi magyarként exjugoszláv nemzetek irodalmát fordítja magyarra, inspirációt merít azokból, „szerbhorvát” nyelven ír, megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.” (Orcsik Roland: detoNáció)

„A felszínen tisztes város, szürke és dolgos. De éjszaka minden egészen másképp festett. Szexshopok és kukkoldák, fülledt levegőjű mozik. Éjszakai lények, gyönyörűek és kihívóak.” (Lénárd Róbert: Virrasztók – Skizopolisz)

„Jovan végre meggyógyult, és ismét mehetett óvodába. Barátai örvendezve fogadták, de a legjobban Ágnes örült meg annak, hogy ismét együtt játszhatnak. (…)” (Jovana Kulauzov Reba–Túró Lídia: Jovan és Ágnes)

„Élt egyszer egy király, s egyetlen leánya volt. A királylány esténként eljárt valahová táncolni – senki sem tudta, hová –, és minden este széttáncolt egy pár cipellőt. (…)” (Tündértánc. Vajdasági népek meséi)

„rené / magritte / foszforens / törlőgumija / átvilágítja / gyermekkorom / hiába / radírozom / hiába / radírozom” (Maurits Ferenc: Bukott angyal ablaka)

„Az exterritóriumba való betántorgás, a senki földjére való belépés legfeljebb a kisebbségi világokban és irodalomban lehetséges. Fenyvesi Ottó egyiket sem vállalta. Veszprémben új hazát talált: Vajdaságot.” (Végel László)

„A fiú szeme előtt ezen a nyáron az Élet ajtaja egy pár formás, egészséges, széttárt láb formájában tárult föl, amely lábak N. N.-hez tartoztak – a parasztlányka neve örökre Sabahudin titka maradt, más csak a becenevét ismerte, az terjedt el (…).” (Abdulah Sidran: Emlékszel-e Dolly Bellre?)

„gyönyörű a mi életünk/szeretjük egymást nagyon/hét kölykünk van és nonstop a nyakunkban lóg mind/néha nincs mit ennünk/cukrot és lisztet kérünk kölcsön a szomszédtól/de nagyon szeretjük egymást.” (Maja Solar)

„Ebben a kötetben is (…) kivétel nélkül ismert, népszerű írókkal, színészekkel, festőkkel, zenészekkel, újságírókkal és más területen dolgozó közéleti emberekkel folytatok párbeszédet.” (Krekity Olga: beszÉLgetÉSek)

 

Srpski kao nematernji jezik. Zbirka tekstova i zadataka za nastavnike i učenike srednje škole Autoportret s novelom Mirjana Burzan – Agneš Kaciba: Srpsko-mađarski rečnik Eržebet Juhas: Roman o granici Davor Gromilović: Wrong Time, Wrong Place Monstrumi, kućni vilenjaci, vragovi, zlodusi Ana Lazukić: Foto Od života do života preko Holokausta Jožef Debreceni: Hladni krematorijum Balint Sombati: YU retorika Arpad Juhas Jovan i Agneš Umetnost medalja Edea Telča

Hírek @sr

Srpski kao nematernji jezik. Zbirka tekstova i zadataka za nastavnike i učenike srednje škole

Ovaj priručnik je, kao što su i autori napomenuli, urađen kao pomoćno nastavno sredstvo. Međutim, s obzirom na to da je na tržištu već dugo vremena primetan deficit glotodidaktičkih sredstava, posebno za srpski kao nematernji jezik, ova zbirka tekstova i […]

Olvasd tovább...

Autoportret s novelom

Autoportret s novelom je panorama savremene vojvođanske mađarske novele. Izbor i pogovor je delo Kornelije Farago, a novele Ištvana Nemeta, Nandora Majora, Tibora Varadija, Ota Tolnaija, Ištvana Domonkoša, Lasla Vegela, Marije Vašađi, Đule Gobi Fehera, Karolja Dudaša, Đezea Bordaša, Balinta […]

Olvasd tovább...

Mirjana Burzan – Agneš Kaciba: Srpsko-mađarski rečnik

Od srpsko-mađarskog rečnika u tri toma (1968-1975) nije objavljen značajan rečnik u Vojvodini. Ovaj rečnik sadrži oko 34.500 odrednica, otprilike 6.500 često korišćenih fraza i termina, i oko 2.500 frazeologizama. Treba naglasiti da rečnik verno oslikava vokabular današnjeg srpskog jezika.

Olvasd tovább...

Eržebet Juhas: Roman o granici

U „Romanu o granici“ Eržebet Juhas, smrt postaje polazna tačka interpretacije postojanja. Jedan od bitnih parametara rekonstrukcije porodice ili njenu direktnu prizmu predstavljaju prostor, vreme i način umiranja junaka romana. (Kornelija Farago)

Olvasd tovább...

Davor Gromilović: Wrong Time, Wrong Place

U Gromilovićev skup alata spadaju materijali i tehnike koje omogućuju što brži i jednostavniji način izrade ideje, bez otežavajućih faktora koji se odnose na to da li je određeni rad ispravan, kvalitetan, ili pak, da li je odgovarajuće izrađen. Gromilović […]

Olvasd tovább...

Monstrumi, kućni vilenjaci, vragovi, zlodusi

Sabrani prevodi Arpada Vickoa pod naslovom „Monstrumi, kućni vilenjaci, vragovi, zlodusi“ je panorama savremene mađarske proze. Najnovije delo Biblioteke „Híd“ („Most“) sadrži tekstove dvadeset jednog autora. Tekstove Imrea Kertesa, Đerđa Konrada, Petera Nadaša, Đerđa Špiroa, Petera Esterhazija, Endrea Kukorelija, Lajoša […]

Olvasd tovább...

Ana Lazukić: Foto

Snimci Ane Lazukić imaju i jedan prepoznatljiv znak. Njihova tajna je u detaljima i zato nije dovoljan samo letimičan pogled na njih. Možda će nam nešto promaći i onda ćemo puno izgubiti. Ponekad je neki naizgled sitni detalj sakriven u […]

Olvasd tovább...

Od života do života preko Holokausta

Složena slika našeg grada ne bi bila potpuna bez subotičkih Jevreja. Autori koji su u ovom sabranom delu predstavili početke, težnje, zlatno doba, nezamenjive gubitke u vremenu opasnosti i propadanja – nekadašnji i delom današnji život naše zajednice – prihvatili […]

Olvasd tovább...

Jožef Debreceni: Hladni krematorijum

Uz ime Jožefa Debrecenija vezuje se gotovo jedini autentični logorski roman mađarske književnosti, „Hladni krematorijum“ – knjiga-reportaža o strahotama Aušvica napisana hladnom uzavrelošću (1950). Život i iskustvo logora smrti poslužili su i kao inspiracija za njegova lirska dela, ali u […]

Olvasd tovább...

Balint Sombati: YU retorika

Za Balinta Sombatija umetnost se manifestuje kao lični arhiv u koji je sistematično unosio svoje razne ideale, slike, sećanja, znanja, zabrane i tabue. Sve to umetničko postojanje je naizgled nesigurno, ali puno elana, u kojem iza umetničke svesti stoji čvrsta […]

Olvasd tovább...

Arpad Juhas

Serija malih monografija likovne umetnosti je nakon desetogodišnje pauze ponovo oživela, a novo izdanje je posvećeno Arpadu Juhasu (1863–1914), poreklom iz Sombora, članu likovne kolonije u Gedeleu u Mađarskoj. Dvojezična, bogato ilustrovana publikacija sa umetničkim dodacima u boji prvo je […]

Olvasd tovább...

Jovan i Agneš

Dvojezično izdanje pod nazivom „Jovan i Agneš“, koje je prva multikulturalna slikovnica, pokušava da približi mađarsku i srpsku kulturu kroz prikaz svakodnevice dvoje dece predškolskog uzrasta. Kroz upoznavanje sa prazničnim običajima dva naroda, slikovnica bogata ilustracijama Sašenjke Meljnikov Ivanović navodi […]

Olvasd tovább...

Umetnost medalja Edea Telča

Život i rad vajara i umetnika medalja Edea Telča (1872-1948) vezuje se za tri zemlje: za Srbiju, Mađarsku i Holandiju. Odrastao je u Subotici; šarena sećanja detinjstva i mladalačkog doba vezuju ga za ovaj grad. Ovde je postavljena njegova prva […]

Olvasd tovább...